A 2011 novemberében megrendezett Moszi versenynek a tétje az volt, hogy az első helyezett kvalifikálhatta magát a 2012-es düsseldorfi világbajnokságra. Miután a zselés és porcelános kategóriát is megnyertem, a szabályok szerint abban a kategóriában mehettem a vb-re, amivel az itthoni elődöntőben a magasabb pontszámot értem el, így zselés kategóriában én képviseltem Magyarországot, porcelánban pedig a 2. helyezett, Emese jutott ki.
3 hónap volt a felkészülésre, így az ünnepek után elkezdtem átgondolni, hogy mit hogyan szeretnék csinálni és megterveztem a felkészülés beosztását is. Mivel folyamatosan keresek megfelelő modelleket és most talán a sikeres versenyeknek köszönhetően sokan jelentkeztek, így kicsit könnyebb volt a dolgom, több emberrel tudtam együtt dolgozni és a megfelelő körmökön tudtam gyakorolni. Az már szinte említésre se méltó, hogy a gyakorlások nagyon hullámzóak voltak, voltak jobb darabok, de akadtak katasztrofálisak is, ilyenkor felmerült bennem a kérdés, hogy lesz ebből normális versenyköröm. Egyre gyorsabban teltek a napok és mire felfigyeltem, márt azt terveztük, hogy mikor fogjuk Szilvit felvenni és nekiindulni a nagy útnak. Idő közben felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha repülővel mennénk, hiszen nagyon csábító volt, hogy nem kell 14 órát autókázni, hanem pár óra alatt ott lehetnénk. Végül mégis az autó mellett döntöttünk, ami jó választás volt, mivel ismét gyönyörű tájakat láttunk, másrészt kellemetlen meglepetés lett volna az utazás előtt néhány héttel bekövetkezett Malév csőd.
Közben kiderült, hogy a Perfect Nails kiállítóként is részt fog venni a rendezvényen, aminek nagyon örültem, mert így az ottaniaknak is meg tudjuk mutatni magunkat.
Az utolsó napok nagy izgalommal teltek, többször átnéztem az eszközlistámat, hogy minden rendben legyen, összekészítettük a papírokat, megkötöttük az utasbiztosítást és reméltük, hogy minden fontos dologra gondoltunk.
Csütörtök hajnalban a tervekhez képest picit késve érkeztünk Szilvihez, de ez nem jelentett problémát, hiszen nem közvetlenül Düsseldorfba mentünk, hanem úgy terveztük az utazást, hogy idő közben megállunk Rothenburg-ban, ott töltjük az éjszakát és másnap reggel indulunk tovább. Mivel aznap hajnal már nőnapnak számított, Gábor mindkettőnknek kedveskedett egy-egy addig jól eldugott, szép szál rózsával.
Az út a lányok számára eseménytelenül telt, mert annak ellenére, hogy nappal volt, az autópálya miatt végig aludtuk az utat és csak akkor ébredtünk fel, amikor valami miatt megálltunk. Bár egy kicsit kerülő volt, de délelőtt Salzburgban pihenőt tartottunk és mivel már korábban is jártunk itt, előre megvolt a lista, hogy milyen vásárfiát kell beszerezni: sajtot, sonkát és az elmaradhatatlan Mozart golyót. Séta közben, hogy hogy nem, mindig megtaláltuk a cipőboltokat és a sors úgy hozta, hogy a Buffalo cipőbolt is az utunkba került. Addig addig nézegettük a cipőket, amíg Gábor elunta a várakozást és váratlanul emelte a verseny tétjét: ha sikerül első helyet elérnünk, akkor visszafele megállunk és kapunk 1-1-et. Mi persze nem ellenkeztünk.
Az idő kegyes volt hozzánk, mert bár borongós volt, arra az egy órára , amíg Salzburgban sétáltunk, elállt az eső, utána viszont rövid egymásutánban mind a négy évszak időjárását megtapasztalhattuk, volt napsütés, borús idő, szakadó eső és még hó is.
Első nagyobb célállomásunk a már említett Rothenburg volt, ahová 18 óra körül érkeztünk meg. A város érdekessége, hogy a belső óvárosi részt meghagyták eredeti állapotában, pontosabban helyreállították és azóta is őrzik a középkori hangulatos atmoszférát. A neve, a képek és a vélemények alapján szállásunknak a Romantik hotelt választottuk, ami nem hazudtolta meg magát. A fogadtatás és a személyzet kedves és barátságos volt, a szálloda és a szobánk is valóban romantikus hangulatot árasztott. Mivel már a végénél jártunk az otthonról hozott készleteknek és farkas éhesek voltunk, kipróbáltuk a szálloda éttermét, ahol megkóstoltuk a ház saját főzésű sörét (na jó, mi Szilvivel csak a kép kedvéért fogtuk a kezünkbe), finom borlevest, steaket és az elmaradhatatlan bécsi szeletet. Vacsora után muszáj volt sétálnunk egy kicsit, ami félelmetes volt, mert a város szinte teljesen kihalt volt, a szűk kis utcácskákon csak mi hárman lépdeltünk. Hogy fokozzuk a telihold miatt kialakult hangulatot, felelevenítettük Szilvivel közösen kedvelt filmünket a Twilight-ot és egyéb vámpíros és farkasemberes sztorikat találtunk ki. Séta közben feltűnt, hogy több kirakatban is látunk Snowball-nak nevezett, nagyon finomnak tűnő édességeket és az egyik kirakat leírásából meg is tudtuk, hogy ez egy helyi több száz éves specialitás, így úgy döntöttünk, hogy reggel indulás előtt ebből szereznünk kell.
A sok alvás és a rémtörténetek ellenére a szobánkba érve gyorsan elnyomott minket az állom, reggel pedig napsütésre, madárcsicsergésre és isteni finom fahéjas gofriillatra ébredtünk. Gyorsan le is mentünk reggelizni, ahol a választék nem volt nagy, viszont annál fenségesebb ételek közül lehetett választani és a gofri még az illatánál is finomabb volt. Fájó szívvel pakoltuk össze a csomagjainkat, hiszen nagyon jól éreztük magunkat és indulás előtt még gyorsan célba vettük az egyik hógolyós boltot és beszereztünk néhány ízvariációt, hogy a családnak is jusson. Innen Düsseldorf már csak pár órányi autóútra volt, így néhány kisebb megállással pénteken, kora délután érkeztünk meg a belvárosi szállodába. Este gondosan összepakoltam a versenyhez szükséges holmikat és leszedtük Szilvi körmeit, hogy másnap már csak az előkészítéssel kelljen foglalkozni. Ezután összefutottunk Attilával és Mátéval, akik már aznap kiállításon dolgoztak, hogy megbeszéljük a hétvégi programot. Most kis csapattal és kis standdal érkeztünk Németországba, hiszen a Perfect Nails ezen a hétvégén nem csak itt Düsseldorfban, hanem Bolognaban is képviseltette magát, így a csapat nagy része ott segédkezett. Mivel kissé ideges voltam, így a korán fekvés ellenére nehezen tudtam elaludni, de végül elnyomott az álom.
Másnap korán keltünk és bár közelebb volt a szállásunk a kiállításhoz, mint tavaly, azért most is figyeltünk rá, hogy időben induljunk. Szerencsénkre, hiszen a rengeteg útfelújítás miatt az első 10 percben csak másfele tudtunk menni, mint amit a GPS javasolt, így egy kis plusz időbe került, mire elértük a kiállítás helyszínét. Kb a regisztráció előtt fél órával érkeztünk az elsők között, de hamarosan elkezdett gyűlni a sor és mindenki az ellenfeleket méregette.
A kipakolás közben a szervezők ellenőrizték a modell kezét és hogy semmi olyan anyag és eszköz nincs az asztalon, amit a versenykiírás tilt, majd ezután David tartott egy rövid tájékoztatót az értékelési szempontokról, mivel idén új csapat vette át a szervezést és az eddigi szalon körmökhöz képest most inkább a versenykörmök kerültek előtérbe. Pontban 9:30-kor elindították a versenyt és a stopperemen is elindult az idő fogyása. A versenyidőt egészen jól sikerült tartanom, maradt időm a lakkozásra és nagyobb hibákat sem vétettem, így amikor az idő letelt, bár ellenőrizni már ne volt időm, de úgy éreztem, hogy szép munkát sikerült készítenem. A zsűrizés idejére el kellett hagynunk a versenyterületet, így a Perfect Nails standra mentünk, ahol az érdeklődőknek készítettem körmöket és bemutattuk az anyagokat. Meglepő volt, hogy több olyan ismeretlen ismerőssel is találkoztam, akikkel facebookon keresztül már beszélgettem, de személyesen csak most találkoztunk. Sőt volt olyan aki már úgy jött oda a standhoz, hogy azt a fehér zselét szeretné, amivel a legutóbbi versenykörmöt készítettem.
A munka miatt hamar eltelt az a néhány óra és máris mennünk kellett a színpadhoz az eredményhirdetésre. A forgatókönyv a versenyeken megszokott volt, bemutatták a zsűrit, akik mondtak pár szót a munkákról, majd minden versenyzőt abc sorrendben a színpadra szólítottak. Ezután a feszültséget fokozva néhány viccel húzták az időt, majd végre elkezdték az első három helyezett kihirdetését. 3. helyezett Majru Kosunen Finnországból, 2. helyezett Jan Zimmerman Németországból, majd következett az első helyezett. Itt mindig nagy a feszültség, hiszen egészen eddig izgul az ember, hogy ne mondják a nevét, itt pedig aztán azért, hogy most már igen. Végül az első helyezett az orosz Marila Divova lett.
Én kicsit szomorúan és értetlenül álltam, mert nagyon sokan, köztük versenyzők is nagyon szépnek találták a munkám és én is úgy éreztem, hogy a mezőnyben erősre sikerült így egy dobogóban mindenképpen reménykedtem, de végül a 4. helyet sikerült megszereznem, olyan szoros különbséggel, hogy a 3. csak 2 ponttal, de az első is csak 11 ponttal előzött meg. Meglepődtem azon, hogy ahhoz képest, hogy a korábbi évekkel ellentétben most versenystílusú körmökre és elvárásokra volt kihegyezve a versenykiírás, végül a 3 dobogósból kettőn ezeket szinte csak nyomokban lehetett felfedezni, mind a kivitelezés nehézsége, mind az egyformaság tekintetében. A pontozólapot alaposan átnéztem és azért örömmel töltött el az, hogy több szempontra, mint pl összkép az egész mezőnyben én kaptam a legtöbb pontot és sok szempontnál az elején végeztem. Sajnos megismétlődött a tavalyi, ahol egyetlen szempontra, a bőr melletti anyageldolgozásra kaptam nagyon rossz pontot (szerintem ennyire azért nem sikerült rosszul :), amit nem tudott eléggé ellensúlyozni, a többi szempontra kapott nagyon jó pont.Az eredményhirdetés után kissé csalódottan, de a feszültségtől végre felszabadultan mentünk vissza a szállodába, utána pedig összejött a kis csapat és egy kis beszélgetésre beültünk a közeli étterembe.
Másnap már csak dolgozni mentem ki, így bőven volt időnk reggelizni, majd nyitás utánra odaérni. Ezen a napon a porcelánosokon volt a sor, így munka közben elszaladtam néha megnézni, hogy hol tartanak Emeséék és kíváncsian vártam, hogy az ismerős versenyzők mit mondanak, hogyan sikerült nekik. Amikor a modelleket kiengedték a zsűrizés befejeztével, a várakozók rögtön elkapták a kezüket és mivel én az előző napból kiindulva alkottam egy képet hogy idén mik az elvárások, annak ellenére, hogy az orosz versenyző munkáját nem sokan nézték, mivel nem volt látványos versenyköröm, mi azért készítettünk róla néhány fotót, mert az előző napi eredmények alapján esélyes lehet.
Sajnos nem sok időnk volt körbenézni a hatalmas kiállításon, így csak gyorsan körbeszaladtunk és néhány apróbb dolgot vásároltam, hiszen várt a stand és az érdeklődök. Kellemes meglepetés volt, amikor egy magyar hang köszönt rám az asztal mellett, Salamon Erzsié, akivel néhány szót váltottunk és egy körömre is megvendégeltem. Az eredményhirdetés aznap is fontos program volt, ami a tegnapihoz képest kiegészült néhány megható pillanattal, amikor Tom Holcombra emlékeztünk és felidéztük azokat a technikákat, amiket nélküle nem is ismernénk.
Az eredmények tekintetében sajnos megismétlődött az előző napi tendencia, az összes ismertebb versenyző, akik komolyan vették a kiírást és versenykörmöket készítettek sajnos leszorultak a dobogóról, az első három helyezett ismét a hagyományos düsseldorfi szalonkörmök közül került ki.
3. helyezett Anna Skibicka lett Lengyelországból, 2. helyezett Sieun Song Taiwanból, és 1. helyezett Natalie Nazgaidze Oroszországból.
Emesével együtt éreztem, hiszen ő is a negyedik helyet érte el, de úgy látszik most ez egy ilyen hétvége volt a magyaroknak.
Mivel Attiláék aznap este már indultak is haza, segítettünk a pakolásban, jó utat kívántunk egymásnak. Mi hárman az estét egy kis sétával és egy finom vacsorával zártuk, majd a hotelban összepakoltuk a csomagokat és próbáltunk időben lefeküdni, mert hosszú út várt még ránk másnap. Ez az időben fekvés végül csak terv marad, mivel a 3D szempilla gyakorlási fázisában vagyok, így úgy döntöttünk, hogy kikapcsolódásképpen film nézés/hallgatás közben feldobok neki néhány pillát. Ezt röpke 3 óra alatt sikerült megtennem, de végül mindekttőnknek nagyon tetszett a végeredmény.
Reggel bőségesen bereggeliztünk és mivel a düsseldorfi kiállítás majdnem egybe esik a Gábor névnappal, így a férjem ismét itt kapott egy kis meglepetést és Szilvi sem tudott ellenállni egy csini kis szandálnak, amit valóban vétek lett volna otthagyni.
Az út hazafele unalmasan is telhetett volna, de valahogy mindig sikerül gondoskodnunk arról, hogy hazafele se unatkozzunk. Gábor az oda-vissza utat számolva kb 2.000 km után végre átengedte nekem a kormányt, aminek az lett az eredménye, hogy pár km-en belül egy furcsa hangra lettünk figyelmesek, aminek az okát én láttam is a visszapillantóban, elrepült az első rendszámtáblánk. Mivel ez 3 sávos autópályán a belső sávban történt, így néhány másodperc gondolkodás után feladtam a reményt, hogy kerüljünk egyet és megpróbáljuk felszedni, így inkább arról próbáltunk meg informálódni az otthoniaktól, hogy szerintük melyik variációval tudjuk elkerülni a „kitoloncolást”, ha így hagyjuk és a határon esetleg ártatlan arccal és nagyon őszintén lepődünk meg, „hogyhogy nincs meg”, vagy átszereljük a hátsót előre és reménykedünk, hogy így nem tűnik fel senkinek. A második verzió mellett döntöttünk, ami végül jó választás volt, mert a határon simán gurultunk át pár vámos előtt. Összesen 2.700 km megtétele után hétfőn éjszaka fáradtan, de ismét sok új élménnyel gazdagodva érkeztünk haza.
Bár most idén nem úgy sikerült a düsseldorfi verseny, ahogy szerettem volna, de bízom benne, hogy egyszer nekem is lehet egy kis szerencsém és sikerül eltalálnom az abban az évben aktuális zsűri ízlését, belátom nem lesz könnyű feladat.
Köszönöm a MOSZI-nak, hogy lehetőséget biztosított és segítette a kijutást.
Köszönöm a Perfect Nails csapatának a szurkolást és, hogy hallgatnak rám és ilyen jó anyagot sikerült csinálnunk.
Köszönöm a modelleimnek, akik most talán hálásak voltak a zselés kategóriáért, mert így nem kellett megfagyniuk a légkonditól, Anettnek, Briginek, Fruzsinak, Laurának, Líviának, Nikinek, és Zsuzsának.
Köszönöm Szilvinek a sok türelmet, kitartást és a határtalan jókedvét, amivel mindig bíztat.
Köszönöm Gábornak, a férjemnek, aki nélkül minden sokkal nehezebb lett volna.