Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy több év után idén újra megrendezik a villach-i Világbajnokságot. Mikor kiderült a pontos dátum, elhűlve láttam, hogy idén nem Villachban (Ausztriában), hanem Monacoban lesz megrendezve a verseny. Mivel a Világbajnokságon meghívásos alapon lehet részt venni, miután kitöltöttem a regisztrációs űrlapot még izgulni lehetett néhány hétig, hogy vajon beválogatnak-e a 15 versenyző közé.
Augusztus második felében végre megkaptam a várva várt emailt, miszerint utazhatok Monacoba.
Rögtön el is kezdtük törni a fejünket, hogy hogyan fogunk odajutni és hol fogunk megszállni. Mivel hárman utaztunk, a nagy távolság ellenére a repülőgép helyett az autós utazás mellett döntöttünk. A szervezők a verseny helyszínéül szolgáló 5 csillagos Monte-Carlo Bay hotelt ajánlották és mivel nagyon vonzó volt, hogy nem kell a verseny reggelén a dugóban ülnünk és parkolót keresnünk, csak kényelmesen lesétálni a konferencia terembe. Ráadásul a szervezők kialkudtak a versenyzők számára egy kedvezményesebb árat, hiszen a szoba eredeti árát nem valószínű, hogy a jövőben meg tudnánk megengedni, ezért úgy döntöttünk hogy itt szállunk meg.
A másik feladat a felkészülés megszervezése volt, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen augusztusban még sokan nyaraltak, de szerencsére be tudtuk úgy osztani, hogy elegendő alkalom legyen a gyakorlásra.
A versenykiírás elég különleges volt, egyértelműen tartalmazta a kiírás, hogy nem természetes kinézetű, szalonkörmöket várnak, hanem dramatikus mosolyvonalat, nagyon erős hajlítást és nagyon vékony éleket. A hossz is kicsit hosszabb volt, mint a szokásos, a körömágy 2/3-ával kellett hosszabbítani, emellett a versenyen előtt el kellett készíteni a két hüvelykujjat, ami azonban nem számított bele az értékelésbe. A verseny idejét elég rövidre szabták, a nyolc köröm elkészítésére 2 órát kaptunk így az első néhány tréningen az első számú feladat az idő csökkentése volt. Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan ráálltam erre a tempóra, így a többi gyakorlásnál már „csak” a tökéletes kivitelezésre kellett figyelnem.
A versenyen nem csak a helyválasztás volt exkluzív, hanem egy egész estés programmal készültek, a díjátadás egy gálavacsora keretében történt, ahova előírás volt, hogy kisestélyit/koktélruhát kell felvenni, így a versenyt megelőző héten jártuk a boltokat a megfelelő darabok kiválasztásához.
Mivel Monaco 1300km és pihenéssel együtt kb. 14 órát számoltunk az útra, úgy terveztük, hogy hétfőn este 10-11 óra magasságában indulunk, hogy kedden kora délután érkezzünk meg. Hétfőn azonban minden összeesküdött ellenünk, párom nem tudott a tervezett időben eljönni a munkahelyéről, a napsütéses időt felváltotta a szakadó eső és kiderült, hogy az autóban kiégett az egyik első fényszóró, így fél 5-kor még rohantam a szervízbe, az első helyen már bezártak, a másodikra pedig pont zárás előtt 1 perccel sikerült odaérni, ahol nagyon kedvesek voltak, még ki is cserélték nekem az izzót(vajon nem bíztak a képességeimben? … 🙂 )
Az utolsó ruhadarabok összekészítése és a szokásos rántott husik kisütése után, 11 körül tudtunk elindulni a modellemért, Laurárért és éjfél körül nekivágtunk a hosszú útnak.
Az éjszaka számunkra eseménytelenül telt, mivel a párom vezetett mi ketten Laurával pedig aludtunk. Reggel 9 óra körülre terveztünk egy érdekes kis pihenőt, hogy ne legyen annyira unalmas az út, most Veronára esett a választásunk, ahol sétáltunk egy kicsit a belvárosban.
Ezután szebbnél szebb tájakon jártunk míg végül megpillantottuk a tengert és Monacoba érve szinte rögtön szembetaláltuk magunkat Ferrarikkal, Porschekkal és Bentley-kkel. Igaz, mostanában már nem követjük annyira, de mindannyian jól ismerjük a monacoi Forma 1-es pálya híres kanyarkombinációját és kisgyerekként ujjongtunk, amikor észrevettük, hogy éppen ezt a kanyart vettük be a mi kis autónkkal.
Ahogy közeledtünk a megadott címre egyre több luxushotelt hagytunk el és végre megpillantottuk a mienket, ami egy kis félszigeten feküdt – hatalmas és gyönyörű volt.
A recepción a bejelentkezés közben egy kis meglepetés ért – biztosíték ként előre elkérték tőlünk a szoba teljes árát – valószínűleg az OTP-s bankkártyánk nem volt annyira meggyőző, mint egy Gold Visa kártya 🙂
Miután megkaptuk a belépőkártyákat kíváncsian mentünk fel az ötödik emeletre és első dolgunk volt, hogy megnézzük a teraszról a kilátást. A tengerre néző szoba nem okozott csalódást így az útról maradt ebédünket itt pusztítottuk el.
Mivel tudtuk, hogy városnézésre csak ezen a délutánon van lehetőség, gyorsan rendbe szedtük magunkat és nekivágtunk felfedezni a belvárost. Annak ellenére, hogy nagyon zsúfolt, szinte minden négyzetcentimétert beépítettek, a hotelek, éttermek, pálmafák, márkás sportautók és persze a tengerpart pazar látványt nyújtottak.
Gyalog is szemügyre vettük a Forma 1-es kanyarokat, a Monte-Carlo Casinot és ha csak bokáig is, de merültem a tengerben.
Mivel 7 órakor volt egy megbeszélés a versennyel kapcsolatban, sajnos hamar elszaladt a délután így siettünk vissza a hotelbe.
Nagy probléma az, hogy a legtöbb versenyen nem lehet tudni, hogy pontosan mit vár el a zsűri, itt viszont a megbeszélés pont arról szólt, hogy megkaptuk a zsűrilapokat át lehetett nézni és minden kérdésünkre egyértelműen választ kaptunk: milyen formájú legyen a hold, milyen színű, milyen ívű mosolyvonalat várnak … stb.
Este még le kellett szedni Laura körmeit így mentünk is a szobába és a verseny előtti utolsó simítások elvégzése után igyekeztünk nem nagyon későn feküdni.
Másnap 8 órakor volt a reggeli, ami előtt még el kellett készítenem a két hüvelykujjat, így elég korán, 6 óra körül kellett kelnünk. Sajnos a hotelszoba asztalát nem körmözésre találták ki, így a nagy asztal egyik sarkánál kucorodva készültek el – örültem, hogy ezeket nem fogják értékelni, csak a fotózáshoz, az összkép miatt volt rájuk szükség.
A verseny előtti reggelim sosem szokott nagyon bőséges lenni, annak ellenére, hogy a választék nem hazudtolta meg a csillagok számát, aznap reggel nem fogyasztottam túl sokat.
9:15-kor volt regisztráció, de mivel előre megkaptuk az ülésrendet nem kellett rohanni, így fél órám volt kipakolni és mindent elrendezni. Rendhagyó módon már a verseny előtt néhány héttel tudtuk, hogy kik lesznek az ellenfeleink és azt is, hogy kik fognak zsűrizni. Magyarországot öten képviseltük (Adrienn, Alexa, Emese, Ildikó és én), a zsűri elnöke Alisha Rimando-Botero volt, az előző világbajnokság győztese, mellett helyet kapott még Jörg Emmers, Sandra Hörmann, Astrid Michalka, Lisa Boone, Verena Schaller Glaus és Mátyás Éva is.
A verseny elindítása előtt egy kis megnyitó volt ahol Michael Tala stílszerűen elénekelte a Szeptember 1 című számot. Bár nagyon jól énekelt, mégsem tudtam igazán rá figyelni, mert már csak arra vártunk, hogy végre elkezdhessük a munkát.
Hamarosan meg is kaptuk a start jelet és mint mindig, most is pörögtek a percek. Amin magam is meglepődtem, hogy most nem volt a szokásos kézremegésem és amikor láttam, hogy tökéletesen tartom az előre megszabott időmet, szokatlanul nyugodt voltam. Annak ellenére, hogy voltak most is hibák, először volt az az érzésem, hogy egész jól sikerült, de mint minden versenyen, itt is az számít, hogy a többiekhez képest milyen, így nem tudtam, hogy vajon mire lesz elég.
Miután befejeztük a munkát felvittük a szobába a holmikat a modellek pedig ottmaradtak és miután kihúzták a számokat a zsűri színe elé álltak. Ami nagyon furcsa volt számomra, hogy a zsűrizés nyílt volt, nem volt elválasztva a modell és a zsűritag, szemtől szembe ültek egymással.
Amíg mi vártunk, hogy kiengedjék a modelleket, megpróbáltuk hasznosan eltölteni az időt – kipróbáltuk a szálloda medencéjét, amit nagyon különleges volt, mert a medence aljában homok szerű, nagyon apró kavics volt, így olyan érzésünk volt, mintha a tengerparton lennénk. 1 óra lubickolás után körbesétáltunk a komplexumban és igyekeztünk mindent fotóval dokumentálni és még a végére sem értünk, a zsűrizést máris befejezték. Mivel a tervezettnél jóval hamarabb végeztek és a gálavacsora 7 órakor kezdődött, maradt egy kis extra időnk városnézésre.
Most egy kicsit más irányba indultunk mint előző nap és újabb meglepetésként konstatáltuk, hogy a Forma 1 másik híres helyszínénél, az alagútnál járunk, ahol találtunk egy kis szuvenír boltot, itt bevásároltunk képeslapokból, hűtőmágnesből, Laura kapott egy Monacos törölközőt én pedig egy csilli-villi Monacos pólót.
Elsétáltunk a strandra és véletlenül a Bajnokok sétányát is megtaláltuk, ahol olyan hírességek kéz és lábnyoma volt, mint Ronaldo, Maradona és Puskás Ferenc.
A Japán kertben igénybe vettem az aranyhalak szolgáltatását és még egy 10 centest is találtunk – nagyon megköpködtem 🙂
Miközben megcsodáltunk egy Mustangot és egy Bentley-t is lassan visszafelé vettük az irányt, mert puccba kellett vágnunk magunkat.
Ekkor derült ki, hogy Laurával teljesen véletlenül egymáshoz öltöztünk – a ruhánk szinte ugyanolyan volt, csak más szín és kissé más díszítés volt rajtuk.
A vacsora helyszínén szépen gyülekeztünk, amíg megvártunk mindenkit egy kis állófogadás volt ahol mindenféle apró falatok mellett megkóstolhattuk a lila színű chipset is, majd elfoglaltuk az asztalokat és megkezdődött a show.
Michael volt a műsorvezető ahol énekekkel tarkítva bemutatta az esemény szervezőit és közreműködőit, Ina-Maria Schmid-et a Cesar’s Secrets tulajdonosát, az ENA elnökét, a Raiffeisen Bank képviselőjét, Monaco néhány előkelőségét és a közreműködő RTL tv csatornát is.
Ezután emlékplakettekkel megköszönték a zsűri munkáját, majd minden versenyzőt kiszólítottak és átadták a részvételt igazoló okleveleket és érmeket.
Az okleveleket és érmeket. Ezután következett az est legizalmasabb része, az első három helyezett kihirdetése.
Mindannyian izgultunk, hiszen a magyarok, hírnevükhöz méltóan nagyon szép munkákat készítettek és jó esélyek voltak a dobogóra. Természetesn itt is hátulról kezdték így egyszerre örültem és kicsit csalódott is voltam, amikor az én nevemet mondták ki először, hiszen megvan a dobogó és sikerült az egyik kupát elhoznom, ugyanakkor úgy éreztem, hogy ennél jobban sikerült a munkám. A második helyezettnél izgultunk, hogy vajon ki lesz az ezüstérmes és nagy meglepetésünkre a német Sabrina Siebert-et szólították ki. Az eredmény meglepő volt, mert bár a modellje extra hosszú körömágyának köszönhetően szép és mutatós körmöt készített, de a kiírásban hangsúlyozott dramatikus mosolyvonalnak és nagyon erős hajlításnak szerintem nem felelt meg.
Most már érdeklődve vártam, hogy vajon a zsűri kit ítélt a legjobbnak. Az első helyezett Koppányi Emese lett, akinek ezúton is gratulálok. Egész idő alatt jól tartottam magamat, de amikor elkezdték a magyar himnuszt játszani, kicsordult pár könnycsepp, hiszen ez minden magyar lánynak szólt.
Ezután megrohantak minket a fotósok, vendégek és bár a kupák gyönyörűek mégis nagyon nehezek voltak, hősiesen álltuk a gratulációk tömkelegét.
Miután elkészült az összes fotó helyet foglaltunk és a pincérek szépen sorban hozták a vacsora fogásait. Ezzel kapcsolatban volt egy kis félelmünk, ami be is igazolódott: exkluzív ételeket kaptunk, de extrémek is voltak számunkra: hal, félig átsült báránycomb, penészes sajtválogatás, nagyon finom trópusi deszert, bonbonok végül pedig kávé, amit lévén, hogy már 11 után jártunk, inkább kihagytam.
Miután kellemesen, néhány pohár bor mellett megbeszéltük a nap eseményeit lassan elindultunk a hotelszoba felé, mert az extra vékony és éles versenykörmöket emberbaráttá kellett varázsolni.
A fárasztó nap után egyikünket sem kellett ringatni, nagyon hamar elaludtunk. Már éppen kezdtünk volna álmodi, amikor csöngettek – az ajtó előtt senkit nem találtunk, viszont a lábtörlőre állítottak egy vázát ami eredetileg a folyosó egyik dekoráló eleme volt – azóta sem derült ki, hogy vajon ki és miért rakta oda vagy egyáltalán nekünk szánta-e.
A reggel nagyon hamar elérkezett, és mivel este a dolgainknak csak egy részét tudtuk összepakolni, korán kellett mennünk reggelzni, ami ezúttal bőségesebb volt, mint előző nap – kihasználtuk a svédasztal előnyeit 🙂 Azt az egyet viszont meg kell jegyeznünk, hogy a pincérek vagy nem ismerték vagy azt hitték, hogy mi nem ismerjük azaz etikettet – többször is hiába tettük a tányér két szélére az evőeszközt, jelezvén, hogy még folytatnánk, ők rendre összeszedték és elvitték. Még szerencse, hogy 4 teríték volt egy asztalon és mi csak hárman voltunk, mert a pármai sonkának és a sárgadinnyének nem tudtunk ellenállni 🙂
Gyors pakolás után indultunk a recepcióra rendezni a számlánkat, majd fájó szívvel kigurultunk a parkolóból.
Hazafelé még készítettünk néhány tengerpartos-pálmafás-sportautós képet, megörökítettük a gyönyörű hegyeket-völgyeket, és gondoltuk, hogy bár maradt a rántot husiból, de az ebédet mégiscsak egy olasz városban költenék el és gyorsan kerestünk volna Genovában egy kis pizzériát, hogy ha már Olaszország, akkor egy igazi olasz pizzával koronázzuk meg a napot. A helyzet nem volt egyszerű, biztosan rossz helyen néztük, de 1 óra keresés után sem találtunk olyan éttermet, ahol pizzát ehettünk volna, mindenhol csak szendvicsbárok voltak, így végül a kemencés pizzából mirelit pizzaszelet és paradicsomos tészta lett. Legközelebb biztosan előre kinézünk az interneten egy éttermet még indulás előtt. Folytattuk az utunkat, mígnem lassan ránk sötétedett, végül éjfél is elmúlt, mire megérkeztünk.
Összességében páratlan néhány napot töltöttünk Monacoban és köszönettel tartozunk Inának, hogy mindezt lehetővé tette és végülis egy Világbajnoki Bronzérmen nincs szégyellni és lehet, hogy valamelyik nagyobb kupa be sem fért volna a kocsiba 🙂
Köszönöm a felkészülésben nyújtott segítséget a modelljeimnek: Fatimének, Szilvinek, Lillának, Zsófinak, Juditnak és Szilvinek.
Emellett nagyon köszönöm versenymodellemnek, Laurának, hogy újra és újra velem van – nem fogom tudni meghálálni 🙂
Sok időm nem marad gondolkodni a versenyen, hiszen hamarosan újabb kihívás elé nézek: október közepén újra irány a müncheni Euróba Bajnokság, ahol most tipes kategóriában teszem magam próbára.